Bár egyre többen szülnek otthon, ma mégis ritkaságnak számít, ha valaki bábával, dúlával, otthon, családja, szerettei körében szül. Míg régen: nagyanyáink, dédanyáink idejében teljesen szokványos volt mindez. Manapság a nagyjából éves szinten kilencvenezer babából csupán pár száz látja meg a napvilágot otthon. Akik pedig a kórház falai között születnek, azoknak 40%-a születik császármetszéssel. Arról nem is beszélve, hogy hányan élik meg a napot, amely életük egyik legszebb napjának kellene lennie, traumaként. Ezt pedig a számtalan nehézséggel és kihívással járó 6 hetes, sok esetben igen magányos gyermekágyi időszak követ. Nem kevésszer szülés utáni depresszióval. De nem volt ez mindig így. Mai vendégünk Miskovics-Kobza Zsuzsanna Meső, perinatális családtámogató, akivel arról beszélgetünk, hogyan is lehet a modern, számunkra megszokott módokon kívül felkészülni egy szülésre testileg és lelkileg, hogyan lehet életet adni egy babának, majd segítséggel túlélni az első heteket, hónapokat.

Húszat ütött az óra, térjünk mi is nyugovóra. Máris csak még leszedem az asztalt, bepakolok a mosogatógépbe, kiteregetek. Leviszem a kutyát sétálni. Tekerek öt kilométert a szobabiciklin. Összeszedem a nappaliban hagyott legókat. Visszateszem a plüssállat hadsereget a tárolóba. Nyugovóra? Végre elaludtak a gyerekek, úgyhogy most betestápolózhatom a testüket, és a telefonom fényénél levághatom a körmüket. Előkészítem a holnapi ruhácskáikat, két szettet is, hogy biztosan tudjanak majd választani. Bepakolok a táskákba és letisztítom a cipellőket. Meg kell írnom egy cikket. Holnap dél a leadási határidő. Be kell időzítenem egy tucat Facebook és Instagram posztot. Öt olvasatlan email várja, hogy megválaszoljam őket. Ki kellene állítanom egy számlát, ezt a másik kettőt meg át kellene utalnom. Engedek egy hatalmas kád habos vizet, gyújtok három mécsest, elindítok egy vezetett meditációt, mert a saját gondolataimat sem hallom. Aztán olvasnék két fejezetet a könyvből, amit már két hete elkezdtem. Hajat szeretnék mosni. Egy hete készülök epilálni. Készítenék egy szolid manikűrt is. Nyílik a dugi csokoládékat rejtő fiók, pukkannak a palackok, csörrennek a boros poharak. Aludni? Bújjunk össze a kanapén, nézzünk meg egy filmet. Tudod azt, amit régen is úgy szerettünk. Vagy indítsuk el a most legnépszerűbb sorozatot és daráljuk le egy éjszaka alatt az egészet. Vagy ne indítsunk el semmit, csak élvezzük egy mást társaságát. Ha érted mire gondolok… A sor végeláthatatlan. Amint elcsendesedik a ház, beindul Anya titkos élete. Az, amire délután fél négy óta várt. Az, amiről a gyerekei mit sem sejtenek. Erről beszélgetünk ma nyolcszemközt.

Biztosan sokan ismeritek a mondást, hogy "szeretnék úgy aludni, mint egy kisbaba". Nos, én inkább szeretnék úgy aludni, mint a férjem, aki reggelente halálos nyugalommal és mosolyogva mondja, mikor rám tekint, hogy "milyen szép esténk volt, alig ébredt a gyerek!" Hasfájás, fogzás, szeparációs szorongás, oltások, betegségek, frontok és növekedési ugrás, később pedig a rémálmok, a pisilni kell, a szomjas vagyok és társaik. Mindig akad valami, amiért mozgalmasak az éjszakák egy anya számára. És ami miatt szépen lassan megtanuljuk, hogy szinte minimális alvással és annál több kávéval bizony túl lehet élni egy napot. De mivel érdemes felfrissíteni magunkat egy nehéz éjjel után? Milyen praktikákat alkalmazunk mi, hogy ne csak zombi üzemmódban éljünk túl egy napot, hanem fáradtan is anyák, nők és feleségek legyünk nap, mint nap!

A féltékenység érzése egy teljesen természetes, születésünk óta velünk lévő életösztönünk. Szerepe a fajfenntartás kapcsán létszükséges, a természetes versengés kapcsán lép életbe. A féltékenységnek számos fajtáját ismerjük. Szerelmi féltékenységgel például szinte már mindannyian találkoztunk, melynek alapja az önbecsülés sérülése vagy a csalódottságtól való félelem lehet. De mi a helyzet a testvérek közötti féltékenységgel? Milyen érzések gyötrik a gyermeket, ha például testvére születik? Hogyan tudjuk segíteni a lelkét, hogy feldolgozza a változásokat? Mit tehetünk mi anyaként, hogy könnyen kezelje a gyermekünk a féltékenység érzését? Erről beszélgetünk a mai napon Bojti Andrea gyermekpszichológussal.

Ha együtt alszunk a gyerekkel az a baj, ha külön alszunk, az a baj. Ha egy szobában alszunk vele az a baj, de ha külön szobában, akkor meg az a baj. Számtalan olyan téma van az anyukák körében, ami garantáltan vitát tud elindítani a véleménykülönbségek miatt. Ilyen az együtt alvás kontra külön alvás kérdése is. Aludjunk-e együtt a gyerekkel? Mikortól? Meddig? Egy ágyban aludjon velünk? Vagy csak az ágyunk mellett? Ha velünk alszik picinek, akkor örökké ott is marad? És ha nem alszik velünk, akkor az egyenlő azzal, hogy rossz anyák vagyunk? A mai részben ennek járunk utána.

Első hullám, második hullám, harmadik hullám. Egy éve gyökeresen megváltozott az életünk. A COVID-19 járvány és az abból eredő karantén, kifordította sarkaiból a világunk. A bezártság, a távolságtartás, a korlátozások, a maszkos, arcnélküli embertársak látványa, lassan megszokottá válik mindannyiunknak. Tudjuk, hogy a kijárási tilalom a járvány terjedésének lassítása, megállítása érdekében történik, azonban egyre erősebben érezhető a negatív hatása: az elzártság, a magány, az egyedüllét, a gyermekek ellátása, otthoni oktatása, hatalmas pszichikai terhet jelent a szülők számára. Sokszor érezzük azt, hogy nem bírjuk tovább, hogy elfáradtunk. Pihenni szeretnénk és nem csak szünetet tartani egy-egy óra erejéig. A hosszútávú érzelmi megterhelés, a mindennapos stresszhatások mentális kimerüléshez vezetnek. A kiégés veszélye fenyeget minket. Igen, minket is, épp úgy ahogy bármely szülőt. Sokáig talán szégyelltük az ezekből fakadó gondolatainkat, óvatosan fogalmaztunk még egymás között is a bennünk lévő feszültségről vagy a kiborulásainkról. A mai adásban azonban őszintén, tabuk nélkül beszélgetünk. Nyolcszemközt.

Nem lepődnénk meg, ha gyereknevelés és anyaság témakörökben a legtöbb keresés a Google-ben a ’hiszti’, ’hisztikezelés’ vagy a ’tippek hiszti ellen’ szavakra érkezett volna. Már csak azért sem, mert az elmúlt pár évben mi magunk is nem egyszer kerestünk rá ezekre kétségbeesésünkben. Szoptatni, hozzátáplálni, éjszakázni, nem aludni, fogzást túlélni, cumiról leszoktatni, szobatisztaságra nevelni – talán mindezek együtt sem olyan idegörlőek, mint amikor imádott, cuki kis totyogónk belép a dackorszakba és határozatlan ideig, de jó pár hónapig biztosan értelmetlen, indokolatlan, megmagyarázhatatlan és váratlan hisztik nehezítik meg a mindennapjainkat. Félbetörted a banánt? Belenyaltál a majdnem lecsöpögő fagyiba? Piros pólót adtál rá? Nem piros pólót adtál rá? Ránéztél? Nem néztél rá? A pokol bárhol és bármikor elszabadulhat, a hiszti bármikor kitörthet. Az úttest közepén, a supermarketben, a játszótéren, az orvosi rendelőben, a kocsiban és természetesen otthon is. De mit tehet a szülő, ha hisztizik a gyerek? Mi áll egyáltalán a hisztik mögött? Hogyan csökkenthetjük le a hisztik számát vagy rövidíthetjük le az idejüket? És hogyan éljük túl a hisztis dackorszakot mi, szülők ép ésszel, gyakorlatilag napi idegösszeroppanások nélkül? Bojti Andrea gyermekpszichológus válaszolja meg a kérdéseinket és lát el minket tanácsaival!

Külön kassza vagy közös kassza? Jó, de kinek a pénze? A tiéd? Az enyém? A miénk? Ki mit fizet? Tabu téma, nem szeretünk róla beszélni, de közben meg ha szóba kerül, mindenkinek megered a nyelve. Mindenki máshogy csinálja, mindenki úgy, ahogy neki jó. De ki, hogy csinálja? Miért pont úgy? Kinek mi vált be? A családi kassza témát járjuk körül most nagyon alaposan és őszintén – nyolcszemközt.

Az ÉvaMagazin.hu-nak adott interjújában arról mesélt, hogy rocksztárság ide vagy oda, neki nincs házvezetőnője. Pásztor Anna főz, mos, takarít, gyereket nevel, közben próbál dolgozni, nő maradni, barátnő lenni. Él bennünk egy sok szempontból téves elképzelés arról, hogyan is él, hogyan is telnek a mindennapjai egy hírességnek, méghozzá egy híres nőnek, egy rocksztár édesanyának Magyarországon. De Anna eljött hozzánk, hogy őszintén, TABU-k nélkül meséljen arról: milyen is a rocksztár anyaság, hogyan telnek a mindennapjai, és hogyan, mivel próbál meg töltődni, vagy ahogy ő mondja: jutifalatokat dobálni saját magának.

A zárt Facebook csoportunkban gyakran kérdezünk meg titeket, hogy mit szeretnétek, miről beszélgessünk. Legutóbb egy nagyon érdekes témát dobtatok be: segíteni választ találni a következő kérdésre azután, hogy életet adtunk első gyermekünknek: Ki vagyok én? Ezúttal S. Tóth Márta coach-csal fogunk beszélgetni arról, hogyan találjuk meg újra önmagunkat szülés után.

Amikor megszületik a gyermekünk és anyává válunk, rózsaszín felhőben és babaillattól mámorosan élünk meg minden napot. Ahogy cseperedik a gyermekünk, büszkeséggel telve nézzük, mennyire ügyes és milyen sokat fejlődik. Majd szépen lassan rájövünk, hogy akadnak bőven kihívások és nehéz napok is anyai létünk során. Sőt akadnak olyanok, amikor nem napsugaras minden pillanat. Van, amit nem mondanak el előre az anyaságról. Hogy lesznek fárasztó, sőt olykor idegőrlő napok. Amikor aggódunk vagy félünk, amikor a gyermekünk próbára teszi a türelmünket és kitartásunkat, vagy amikor úgy érezzük, nem vagyunk jó anyák. Amikor rácsodálkozunk, hogy ezt miért nem mondta el senki sem az anyaságról korábban? Vagy amikor vennünk kell egy jó nagy levegőt vagy forró fürdőt, hogy folytatni tudjuk tovább? Amikor titokban sírunk a fürdőszobában és úgy érezzük nem bírjuk tovább. És ezek lehet, hogy azok a pillanatok, amit nem igazán szeretnénk, hogy az anyasággal együtt járjon vagy legalábbis nem számítottunk rá, hogy lesz részünk ilyenekben is. Ebben a részben ezekről a pillanatokról fogunk beszélgetni őszintén és tabuk nélkül.

Miután édesanyává válunk, a munkahelyi feladatokat felváltja a babáról való gondoskodás: az etetés, az altatás, a pelenkázás, később pedig a játékok folytonos pakolása, a hinta lökdösése, a kismotor után szaladgálás és a végeláthatatlan meseolvasások. Az anyák többségénél azonban előbb vagy utóbb eljön az az idő, amikor vágynak vissza a munka világába. Amikor elkezd hiányozni a felnőtt társaság és Bogyót, meg Babócát szívesen visszacserélnék egy hétfő reggeli meetingre. Aztán léteznek olyan anyák is, akik annyira szeretik a munkájukat, hogy el sem tudnák képzelni, hogy évekig a homokozó szélén üljenek, hiszen a munkájuk teljes egészében az identitásuk része, ugyanakkor a gyerekvállalásra sem mondanának nemet. Karrier vagy család? Család vagy karrier? Lehet, illetve kell egyáltalán választani? Hogyan lehet a két területet egyensúlyban tartani? Erről beszélünk ma nyolcszemközt.

Még a mi anyáink, nagyanyáink igen nagy százaléka húszas éveik elején már legalább egy gyermekes édesanyák voltak, ma már egy ilyen korú anyuka kifejezetten fiatalnak számít – negatív értelemben. Sőt, ebben a korban azt várják el tőlünk, hogy tanuljunk még, vagy ami a kedvencünk: éljünk. Mintha gyerek mellett nem lehetne élni vagy a szülés után egész egyszerűen véget is érne az életünk. Emiatt sokaknál ki is tolódott a gyermekvállalás ideje, átlagosan 30 éves koruk körül vállalják a nők az első gyermeküket, és már nem kizárt, ha valaki akár 45 évesen válik anyává. Ennek ellenére mégis sokan, sőt, talán újra egyre többen mernek belevágni a gyerekvállalásba fiatalon, mint vendégünk, Nyári Dia, aki 24 évesen lett várandós. Mindig is arról álmodozott, hogy fiatalon legyen anya? Milyen volt a terhessége? Jobban bírta-e huszonévesen a szülést, az éjszakázást, mint idősebb anyatársai? És milyen egyáltalán ilyen fiatal édesanyának lenni? Erről mesél nekünk ma Nyári Diána, színésznő, a 2,5 éves Zétény anyukája.

Azt mondják, akkor jössz rá, kit utálsz csak igazán, amikor nevet választasz a gyerekednek. Akkor nincs mese, rögtön jön egy érzés, amit a név és az az ember vált ki belőled, akiével megegyezőt adnál a saját csemetédnek. Hogyan zajlott nálunk a névválasztási folyamat? Miért pont azokat a neveket adtuk gyerekeinknek, amin ma végül szólítjuk őket? Melyek manapság a legnépszerűbb nevek, amiket szülők adnak gyermekeiknek? És melyek azok a különleges nevek, amiket akár adhatnánk is – de talán nem is gondolunk rá? Erről beszélgetünk ma – ismét – nyolcszemközt.

Jóban-rosszban, gazdagságban-szegénységben, betegségben-egészségben, fogzás, dackorszak, tinédzserkor közepette, első lépések, ölelések, diplomaosztók örömében, míg a halál el nem választ. De van az úgy, hogy a fáradságtól, kialvatlanságtól eltompult elme elfeledteti velünk az oltár előtt tett eskünket, elfelejtjük, hogy életünk párjával egy csapatban játszunk, és nem egymás ellen. Villanó tekintetek, makacs némaságba burkolózó órák, ajtócsapkodások, tányértörések, hangos szavak. Anya és Apa is bizony veszekszik olykor-olykor, néha pedig minden nap. Szülőnek lenni nem könnyű, de milyen a szülői szerep mellett férjnek és feleségnek maradni? Megváltozik a szülők közötti kapcsolat? Hogyan kezeljük a konfliktusokat? Ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat, ezekről mesélünk ma nyolcszemközt.

Babát vár, állapotos, várandós, áldott állapotban van, terhes, de hallottuk már a felcsinálták és a bekapta a legyet jelzőket is erre az állapotra. Van, aki kikéri magának a terhes jelzőt, aztán a kilencedik hónapot taposva rájövünk, hogy van az része, amikor már tényleg nincs ennél jobb szó rá. De milyen is tényleg várandósnak lenni? Hogy telik valójában az a 9 áldott hónap? A 40 hétből mennyi szól a túlélésről és mennyi élvezhető? Kielemezzük mind a három trimesztert. Vendégünk pedig nem más lesz, mint Fatima Panka, aki őszintén mesélt arról, hogy milyen is volt ikreivel a 9 hónap várandósság – áldott állapot vagy terhesség?

2020 nem volt egy hagyományos év. Sokszor csúszott ki a kezeink közül, vált irányíthatatlanná, és csak sodródtunk az árral, az eseményekkel, várva, hogy véget érjen ez az őrületes sz@rcunami. A járvány hatására történ változások, lezárások, korlátozások, a karantén, a munkahelyek megszűnése, az óvodák, bölcsődék és iskolák megszűnése, a szórakozási lehetőségek leredukálása, a social distancing, mind olyan nem várt kihívások elé állították a szülőket, amire ha időnk van felkészülni is nehéz. Idén azonban időnk se volt. Az összezártság, a feszültségek, a bizonytalanság, a nem tudni, mi lesz holnap érzés és a szülőkre zúduló rengeteg feladat nagyon megterhelő volt. Nehéz volt türelmesnek és jó szülőnek maradni. Sokszor nem is sikerült. Az okos ember, az okos szülő azonban tanul a hibájából. Belátja, hol vétkezett és megpróbál változtatni rajta. Milyen évünk volt nekünk? Milyen hibákat követtünk el szülőként? Mit csináltunk jól? Mit szeretnénk 2020-ba elengedni, nem csinálni és miben szeretnénk jobbak lenni 2021-ben? Erről beszélgetünk ma Palya Bea énekesnővel karöltve, őszintén.

Hihetetlen, de az 50. részéhez érkezett a Mesélj, Anyukám! Sokáig gondolkodtunk, hogy milyen témával is foglalkozzunk ebben a részben... Aztán arra jutottunk, hogy mivel nélkületek, hallgatók nélkül nincs a podcast, ezért ti lesztek a főszereplők! Pár hete meghirdettük, hogy jelentkezhettek ’Az év anyukájának’, illetve nevezhettek ti is olyan anyukát, aki szerintetek megérdemli ezt a címet. Jó pár édesanya jelentkezett és még többet küldtetek ti. Úgyhogy a választás nem volt egyszerű. Végül Dr. Kecht-Gothárd Kingára esett a választás. Nem véletlenül. Ez a rész csak róla fog szólni és a végére érteni is fogjátok, hogy miért őt választottuk.

Mézeskalács illat, ünnepi fényárban úszó ablakok, karácsonyi dalok és a lakás különböző pontjait a család – de leginkább a gyerekek - elől gondosan elrejtett ajándékok. Most már nagyon a finishben vagyunk. Most már csak maximum csomagolópapírért szaladunk el a boltba, mert az utolsó tekercs is elfogyott. Vagy esetleg még egy kis szaloncukorért, mert attól félünk, kevés lesz. De most már mi is próbálunk lassítani. Befejezzük a munkát, az utolsó cikkeket is megírjuk, az utolsó posztokat is beidőzítjük. Helyüket a konyhai sütés főzés váltja fel, pár karácsonyi film a Netflixen, nagy közös családi játékok és persze az elmaradhatatlan összeveszések. Most már teljesen átjár minket a karácsony szelleme, befészkelte magát a bőrünk, a csontjaink alá. Úgyhogy ma csak a karácsonyról fogunk beszélgetni. Hogy milyen volt a mi gyerekkorunkban és milyen most, amikor mi felelünk a gyerekeink felejthetetlen karácsonyi emlékeiért. Így karácsonyozunk mi!

Babaillat, nagy séták a parkban, kacagásokkal teli közös játékok, összebújós esti mese olvasás és végül a nagy „Szeretlek Anya!” vallomás. Ha egy mondatban kellene összefoglalni, hogy milyennek képzeljük az anyaságot, hát valami ilyesmit lenne. Az anyaság a valóságban azonban egy teljesen más mondatból tevődik össze. Kaka illat, 2 órás készülődés a parkba, sírással végződő közös játékok, órákig tartó altatás és végül a nagy „Nem szeretlek, Anya!” bejelentés. Milyennek képzeltük az anyaságot? És milyen a valóságban? Erről mesélünk ma nektek!

Ha megkérdezzük anyáinkat, nagyanyáinkat, milyen volt az ő idejükben anyának lenni, hogyan szültek, milyen volt a várandósságuk, hogyan készültek az anyaságra, hogyan neveltek gyereket, valószínűleg egészen más dolgokról fognak mesélni, mint amiket mi manapság megélünk. Hát és akkor miről mesélhetnének ük-ük-ük, meg szépanyáink, vagy azok a nők, akik évszázadokkal ezelőtt éltek? Őket már sajnos nem tudjuk megkérdezni, helyettük viszont a mai adásban itt lesz velünk Budai Lotti, a Rizsporos hétköznapok könyvsorozat szerzője, aki legújabb könyvében női életutakat és mindennapokat mutat be a történelemből. Érintve természetesen az anyaság témáját is és minden olyan dolgot, ami ezzel jár. A mai adásban ő segít megválaszolni a műsor címében is található kérdést: Milyen volt anyának lenni évszázadokkal ezelőtt?

Tökéletes testek az óriásplakátokon, tökéletes anyukák az Instagramon, tökéletes modellek a kifutón. Mindennek, ami körülvesz minket, tökéletesnek kell lennie. Tökéletességet várunk el a gyerekeinktől is. Az a jó csak, ha szín 5-ös tanuló, az a jó csak, ha első helyezést ér el a versenyen. A szőke kék szemű a szép gyerek, és ha makk egészséges, nincs rajta semmi furcsa, más, nem megszokott. De a világ, az élet nem ilyen. Pont a tökéletlenségétől olyan szép, csodás, és tökéletes. Attól, hogy nem vagyunk egyformák. Különbözünk, mások vagyunk. És ez így jó. De ezt látnunk kell, nem szabad elrejtenünk! A legújabb Mesélj, Anyukám! részben arról beszélgetünk, hogy miért fontos, hogy nem csak mi, de a gyerekeink is lássanak maguk körül olyat, ami más, ami nem megszokott, hogy mire ők felnőnek, a más ne legyen számukra jelentősségteljes, figyelemreméltó, különleges. A mesékben ne csak mindig a hercegnőt kelljen megmenteni, az óriásplakátokon ne csak lapos hasú nénik szerepeljenek és láthassanak a játszótéren, vagy akár egy pelenka csomagolásán is mondjuk Down-szindrómás gyermekeket, mert csak így lesz számukra megszokott, átlagos, természetes. Ha nem rejtjük el előlük a világ tökéletes tökéletlenségeit.

Amikor ezt az adást felvesszük, még 43-at karácsonyig és 25-öt kell addig aludni, hogy jöjjön a Mikulás. Pontosan tudom, mert minden reggel úgy kelünk, hogy a nagyfiamnak kábé ez az első kérdése. Amikor pedig kimegy ez a felvétel, még közelebb vagyunk mindenhez. Már tervezzük a karácsonyi menüt, írjuk a Jézuskának a kívánságlistát, készülünk az adventi naptárral, karácsonyi dalokat hallgatunk és valaki talán már a lakást is feldíszítette. De hogy készülődünk mi és a családjaink a karácsonyra? Mikortól kap el minket a karácsonyi láz? Mennyire változtatja meg a mindennapjainkat az ünnepre készülődés? Milyen ajándékokkal és hogyan készülünk? És egyáltalán milyen karácsonyra készülünk idén? Erről fogunk ma mesélni nektek – nyolcszemközt.

Magyarországon évente 8000 baba jön a világra túl korán, vagy túl kis súllyal, akiknek emiatt első napjaikat, de akár heteiket is a koraszülött osztályon kell tölteniük. Míg mi aranyórázunk, már éjszakázunk, szenvedünk a sebeinkkel és a tej beindításával, addig sok esetben ezeket a babákat édesanyjuk sokáig meg sem foghatja, karjába sem veheti, amíg nem elég erősek, nem nőnek meg elég nagyra. A súlyosodó járványügyi helyzet miatt ma a beszélgetésben mind online veszünk részt. Így vendégeink is: Szili-Tóth Zsófia, akinek kisfia rekeszizomsérvvel született, ami miatt a szülés után rögtön a Bókay Gyermekklinika Újszülött Intenzív Osztályára került. És Kálmán Annamária is, a Bandussal az élet Instagram írója, akinek kisfia a 26. hétre született, emiatt pedig 3 hónapot töltött a PIC-en, ebből 2-ben édesanyja is vele volt végig, mellette. Ma, november 17-én, a koraszülött babák világnapja alkalmából ők mesélnek nekünk.

Egész életünkben erre vártunk, hogy édesanyák legyünk. Már a fogantatás előtt is arról olvasunk: mire kell figyelni, mit hogy kell csinálni, min változtassunk annak érdekében, hogy gyermekünknek a legjobb legyen. Könyveket olvasunk, tanácsokat kérünk, bújjuk a Facebook csoportokat, kérdezünk és tanulunk, minden nap. Aztán amikor ott vagyunk, egy újszülött gyermekkel a mellkasunkon, hirtelen azt se tudjuk, mihez is kezdjünk vele. Persze, az ösztönök bekapcsolnak és segítenek. És persze, elméletben mindent tudunk arról, hogyan is kellene egy gyereket életben tartani, felnevelni. Ám rengeteg olyan dolog van, amit nem mondanak el a könyvek, sem az 1 évvel előttünk szült barátnőnk, de még a saját édesanyánk sem. Vagy lehet, hogy elmondták, csak valahogy mi siklottunk el felette? Bárhogy is legyen, a Mesélj, Anyukám! podcast legújabb részében mi most elmondjuk! Összeszedtünk nektek pár olyan dolgot, amit mi mindenképp megtanítanánk saját magunknak, ha visszamehetnénk az időben vagy azoknak a leendő édesanyáknak, akik a gyermekvállalás előtt állnak, esetleg nem is olyan soká már egy kisbabával lesz még teljesebb az életük. Kezdve a szoptatástól egészen akár a pelenkázásig, amelyre például 10 nagyon hasznos tanácsot is külön összeszedtünk!